1841. június — július

A vándorszínészek életéről Sándor Pál: Vándorszínészek című filmje ad eleven és részletgazdag képet. A youtube-on megtalálható a werkfilmje és egy előzetes is:

A legtöbb, vándorszínészetet érintő érdekesség innen származik a regényben.

A vándorszínészet mindennapjairól Kerényi Balogh Istvánt, korabeli társulatigazgatót idézte monográfiájában:

" ... színdarabokat írunk, vagy a hazafiak és tudósok által írt darabokat lemásoljuk, szerepezzük, szcénába tesszük, s a szerepeket kiosztjuk (...) Minden városban új színpadot állítunk, oda előre követeket küldünk, hogy az elöljáróktól az engedelmet kinyerjük. A fogadóstól termet kibérelni (...) — ez is csak munkával és küzdelemmel jár. Cédulát, azaz színlapot kell nyomtatni vagy írni. A játék próbái minden reggelt igénybe vesznek. Annyi öltöny nincs, hogy minden színdarabnak külön meglenne a maga jelmeze, hanem ma a magyarból törököt, holnap a spanyolból orosz jelmezt kell alkalmazni. A pénztárhoz, jegyekhez, világításhoz, díszítményekhez, kellékeknek, némaszemélyzethez egyén szükséges. Kell azon felül rendező, ügyelő, súgó, ezen úgy segítünk, hogy amely színész valamely fölvonásban nem működik, e foglalkozások egyikét a vállaira nyomjuk ... "

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 69-70. old.

Petőfi maga is beszámolt később ezekről az időkről:


LEVÉL EGY SZÍNÉSZ BARÁTOMHOZ


Jut még eszedbe a fiú? kivel

Együtt cepelted a vándorbotot,

Mely koldusbotnak is beillenék,

Midőn a sorsnak fényes kedve nincs;

És ez nem éppen olyan ritkaság

Szinészre nézve, mint boldogtalan

Magyar hazánkban a hű honfigond. -

Lásd, én reátok még emlékezem,

És elfeledni nem fogom soha

A jót s roszat, mely ott közöttetek

Mult napjaimnak osztályrésze volt.

Előttem áll a délután, midőn

A színészetbe béavattatám.

Barangolék föl és le céltalan

A nagy hazának minden tájain.

Tarisznyámban, mit hátamon vivék,

Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher,

De a nyomor, mint ólom, megnyomott.

Könnyíte rajt a víg könnyelmüség,

Mely útaimban hű társam vala.

Ekkép juték egy nyári délután

Egy kis városba; fáradt lábaim

A fogadóban megpihentenek. -

Vendégszobája egyik oldalán

Helyet szerényen színpad foglala.

Mire való is már a fényüzés?...

Azon tünődtem épen: kérjek-e

Ebédet vagy se? hát ha majd sovány

Zsebem bicskája szépen benntörik?

Az ajtót ekkor megnyitá egy ur;

Volt bennem annyi emberismeret,

Ráfoghatnom, hogy nem más, mint szinész.

Fején kalapja nagybecsű vala,

Mert Elizéus prófétával az

Rokonságban volt... tudnillik: kopasz.

Kabátja új, a nadrág régi rongy,

És lábát csizma helytt cipő födé,

Alkalmasint amelyben szerepelt.

"Thalia papja?" kérdém. - "Az vagyok;

Talán ön is?" - "Még eddig nem." - "Tehát

Jövőben? fölség..." - "Azt sem mondhatom."

Vágtam szavába; ámde ő rohant,

S vezette gyorsan az igazgatót.

Fehér köpenyben az igazgató

Jött üdvezelni engem nyájasan:

"Isten hozá önt, tisztelt honfitárs!

Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur?

Imádja úgye a müvészetet?

Ah, jóbarátom, isteni is az!

S önnek szeméből olvasom ki, hogy

Szinészetünknek egykor hőse lesz,

És kürtölendik bámult nagy nevét

A két hazának minden ajkai...

Ebédelt már ön? itt az ételek

Fölötte drágák, s ami több: roszak.

Az ispán urtól őzcombot kapánk,

A káposztából is van maradék -

Ha meghivásom nem méltóztatik

Elútasítni: jó ebédje lesz."

Igy ostromolt a jó igazgató,

Forgatva nyelve könnyü kerekét.

Én nem rosz kedvvel engedék neki.

Menék ebédre, és ebéd után

Beiktatának ünnepélyesen

A társaságba - nem kutatva: mi

Valék, deák-e vagy csizmadia?

Másnap fölléptem a Peleskei

Notáriusban. Hősleg működém

Három szerepben, minthogy összesen

A társaságnak csak hat tagja volt. -

Egy ideig csak elvalék velök;

Faluzgatánk jó- s balszerencse közt.

De a barátság végre megszakadt,

Mert én utáltam a nyegléskedést,

A sok "utószor"-t, a görögtüzet,

S tudj' a manó, mily csábitásokat.

A társaság is végre szétoszolt

Egymást érő bel- s külviszály miatt;

S én újra jártam széles e hazát,

Mignem keblébe vett más társaság.

Mit ottan, itt is azt tapasztalám,

S tapasztalásom nem volt olyatén,

Mely kedvre hozta volna lelkemet.

Kenyért keresni színészek leszünk,

Nem a művészet szent szerelmiből,

S haladni nincsen semmi ösztönünk.

"Pártolj, közönség, és majd haladunk,"

Mond a szinész: és az meg így felel:

"Haladjatok, majd aztán pártolunk;"

És végre mind a kettő elmarad.

Nem is hiszem, hogy a szinészetet

Becsülni fogják, míg ez befogad

Minden bitangot, gaz sehonnait,

Kik a világnak söpredékei,

S itten keresnek biztos menhelyet.

Barátom, ez fájt énnekem s neked,

Ez keseríte minket annyira.

Az isten adja, hogy minél előbb

Akképpen álljon szinmüvészetünk,

Amint valóban kéne állnia.

Pest, 1844. szeptember

Petőfi kevésbé nemes feladataira a társulatnál Illyés tér ki részletesebben:

" ... Ott elvégzi még a házról házra való kunyorálást is; ő hordja ki a "búcsúlapokat". Szekszárdon egy földbirtokostól, méghozzá híres reakcióstól, mély bókkal vágja zsebre az alamizsna ezüsthúszast."

Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1989, 52. old.

Sárbogárdon is fellépett ezzel a társulattal. Mivel ebben az időben korábbi regényhősöm, Kossuth Zsuzsanna férje, Meszlényi Rudolf sárbogárdi földbirtokos volt, nem álltam ellen a kísértésnek, hogy összekössem mostani hősömmel őket, így vittem el Kossuth Zsuzsát és férjét Petőfi színi előadására.

"Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilas-Balháson, Sár-Bogárdon stb. ..."

Petőfi Sándor: Úti jegyzetek, 1845

A romantika korában gyakori volt kamaszok és művészek között az álnevek használata. Petőfi is többet felvett, kipróbált, én csak párat említek a regényben, annál jóval többfélével kísérletezett. Ebben az időszakban használta a Rónai nevet (is).

" ... egy "Rónai" néven másolt szövegkönyv bizonyítja: a híres szépírás új feladatot kapott a színészetben."

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 70. old.