1846. október

Szendrey Júliáról a legtöbbet Gyimesi Emese munkáiból tudtam meg.

Szendrey Júlia írt verseket és prózát is. A fejezetben idézett A költészethez című versét később írhatta, de ez nem jelentette azt feltétlenül, hogy nem lehettek meg már részletei korábban is.

Szendrey Júlia: A költészethez

Oh költészet, fogadj be templomodba

Fogadj be engem papjaid közé;

Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —

Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,

Igéidet rebegték ajkaim,

Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd

Az élet sötét, kétes utain.

Az ifjúság és szerelem korában

Rózsákkal hintett pályatér helyett,

Én a tövises ösvényt választám, mely

Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percznyi üdvösség tüntével,

A fájdalomnak órája ütött, —

S kétségbeesésem, mint a tenger árja,

Összecsapott immár fejem fölött.

S mint forgó örvény vitt, sodort magával,

Körülem fonván csábos karjait, —

S hogy szabaduljak égő kínaimtól,

Időelőtti, kora sirba hitt:

Oh ekkor — ekkor... az önnfentartásnak

Sugallatából, mint rémült hajós,

Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy

Megmenthesse a sülyedő hajót:

Úgy téptem én ki — s jaj, hogy ezt cselekvém! —

Keblemből minden drága érzeményt;

Föláldozám az élet gazdagságát

Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt — egy szent kép birtokomban, —

Feldult egyházam oltárképe volt;

Tekintetem föl a magasba hivá,

Mig térdem le a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyult fel,

Imádkozásra fonta ujjait;

Nehéz sóhaj szállt fohászkodva hozzá

Az ajakról, mely már káromlásra nyílt.

Te képed volt ez, oh költészet! — képed, —

Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,

Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,

Vetvén reám egy fényes sugarat.

Oh ne vond vissza e sugárt lelkemtől, —

Mint égető nap áradjon reám;

Habár fényedben, oh én istenségem,

Foszló harmatcsepp leszek csupán!

Forrás: www.eternus.hu - Szendrey Júlia versek

A fejezetben idézett Petőfi vers:

KÖLTŐI ÁBRÁND VOLT, MIT EDDIG ÉRZÉK...

Költői ábránd volt, mit eddig érzék,

Költői ábránd és nem szerelem.

Mert meggyógyult e szív, amely úgy vérzék,

És nem maradt a sebnek helye sem.

Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,

Időknek multával sem nyúgodt volna el.

Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa,

Sodor magával s végre belehalni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra.

Mint von magával, mint von, mint ragad!

Kiáltsatok rá a harangozóra,

Hogy verje félre a harangokat;

Nagy a veszély, s talán, majd mentésemre jőnek...

De nem! hisz félrevert harang lázas szivem,

Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek,

És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz,

Nem olvasám sejtésim könyviből!

Azért vontál csak oly közel magadhoz,

Hogy megvakúljak lelked fényitől?

Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett,

Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg;

De amily hideg lesz a nap, ha minden élet

Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

Mondád - és nem is reszketett beszéded -

Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.

Nem féled a boszúló istenséget,

Hogy szent céljával ellenkezni mersz?

Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi,

Ki megérdemlené a te szerelmedet?

Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,

És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,

Ám nem szeretni, oknak ez kevés;

A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,

Hidd, többet ér az élő szenvedés.

És csak azért nem fogsz-e építtetni házat,

Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?

S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat,

S midőn a tél hideg karjával átölel?

De láttam én jól, hogy ajkad sohajta,

S innen hiszem: van szíved, lángoló,

Csakhogy az észnek jégpáncélja rajta,

Miként a volkán tetején a hó.

Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel,

Mindaddig várok, míg nem mondod, hogy elég,

Várok békével, míg az óra nem jövend el,

Midőn birod hüségem nemcsaló jelét.

Hosszú idő, egy örökkévalóság

Lesz várásomnak minden napja majd.

Nézem magam, mint tengerek hajósát,

Kit a szél a part közelébe hajt,

De itt megfordul a szél, s látja bár a révet

A küszködő hajós: nem közeledhetik.

Kinoskeserves lesz ez örökszomju élet,

Hanem éretted még e kín is jólesik!

Nem fájhat úgy a betegek testének,

Ha éles vas jár át sebeiken,

Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének,

Mint e sovárgó vágy fáj énnekem.

Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére,

Egy cseppet a remény kútjából, oh leány,

Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére

Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán -

Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,

Ne alamizsnát: üdvességet adj!

Hazudtam én, hogy várok türelemben,

Türelmem máris messze, messze hagy;

Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,

S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,

Ahol talán majd egy vadállat tépi össze,

Tudod, melyik vadállat?... a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza enmagamnak,

Adj a világnak vissza engemet...

Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak,

Tiéd éltem, te el nem vetheted.

Oh, mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!

E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;

Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat,

Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt! -

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?

Mindegy! hozzád van nőve szellemem,

Mint a levél a fához... eljön a tél,

S akkor lehull, de már élettelen.

Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,

Kerűlj bár, mindhiába, engem el nem hagysz,

A soha el nem váló sötétség melletted,

Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az!

Szatmár, 1846. szeptember 27.