1847. október

Az ifjú pár kolozsvári fogadtatásáról így ír Illyés:

"Amikor a fogadó kapuján kilépnek, összefut a nép. A szomszéd utcában a járókelők mint valami fejedelem érkeztét, úgy kiabálják egymásnak a hírt, hogy: Itt van! Megjött! Öreg matrónák mondják majd el, hogy csitri lányként mint szaladtak versenyt a diákokkal, de komoly polgárokkal és polgárnékkal is — a Biasini Szálloda elé. A költő — mondja pontosan hatvan év múltán éppen egy matróna szemtanú — "a szálló előtt levő nagy, kerek, ún. feleki kövön állott, s a nép lelkesen éljenezte. Majd beszélni kezdett. Dicsőítette a népet, a szabadságot, és beszélt a forradalomról. Barna úti ruhában volt a költő, lehajtott fehér gallér a nyakán. Feje fedetlen. Szép hangja volt, messze elhallatszott, és oly lelkesen beszélt, hogy a közönség még sokáig éljenezte, és csak későre oszlott szét."

Az országgyűlési ifjúság fáklyásmenetet rendez a tiszteletükre. Tomboló éljenzés fogadja őket, amikor az országgyűlés karzatán megjelennek. Este díszvacsora."

Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1989, 309. old.

Az először idézett verset biztos sokan felismerték a részletből:


A TISZA


Nyári napnak alkonyúlatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.


A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'.


Síma tükrén a piros sugárok

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.


Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarju-rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.


Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő: benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.


Másfelől, a Tisza tulsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyilás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.


Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők usztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.


Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be,

Nagy távolban a malom zugása

Csak olyan volt, mint szunyog dongása.


Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját mig telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.


Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.


Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. -


Késő éjjel értem a tanyára

Fris gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.


Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója."


Pár nap mulva fél szendergésemből

Félrevert harang zugása vert föl.

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.


Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Pest, 1847. február

Szendrey Júlia érdeklődése a politika iránt abban az időben feltűnést és értetlenséget keltett.

"A politizálók viszont meglepődhettek azon, hogy Petőfiné részt vett azokban a gyakran éjszakába nyúló beszélgetésekben, vitákban, ahol eddig a véleményformálás, sőt a jelenlét joga kizárólag a férfiaknak volt fenntartva."

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 339. old.

Nagyszalontán Aranyéknál kiválóan telik az idő.

"Kolozsvárról Aranyékhoz, Szalontára utaznak. Az ünnepeltetés mámorából a barátkozás, az eszmecsere mámorába esnek. A versolvasás, a vita most már négyesben folyik, vidáman, hogy szinte az idő is megáll Aranyéknál."

Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1989, 310. old.

Ezt az idézett vers is bizonyítja:


ARANY JÁNOSNÁL


Csendes magányból a mézeshetek után

Ujra belépek a nagyvilág zajába,

Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután

Kedélyemnek fejér köntösére hága.

Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,

A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,

Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,

Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.


Üdvezlégy másodszor!... a tavasz tarkállott,

Amidőn először látogattalak meg,

Most bús egyformaság födi a világot,

Bús egyformasága a mogorva ősznek;

De e ború, ámbár eddig egyetérzék

A természettel, most nem sérti kedvemet,

Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,

És a legszebbik részt, kis feleségemet.


Ime feleségem... hej be szép az élet,

Mikor az ember így másodmagával van,

Akármit huhognak, akármint itélnek

A magányos baglyok, szomorú odvokban.

Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,

Be vagyok kerítve egy kis karikába,

De mért kivánkoznám ki e karikából,

Midőn minden gyönyör ide van bezárva?


Én azonban vizet hordok a Dunába

Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked;

Föl van írva szinte sorsod csillagába

Ragyogó betűkkel: boldog házasélet...

Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked!

Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,

S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,

Hogy hallgatni még az idő is megálljon;


Igy csaljunk meg ezt a vén hajdút, ki engem

Hej, maholnap megint a dologra kerget...

Egykor a hírvágyat hátamra űltettem,

S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.

Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,

Hogy munkába öljek napot és éjszakát!

Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,

Aki a sátánnak elalkudta magát.


Tudom, a feledés, mint az éhes kánya

A megölt madárral, elröpűl nevemmel,

Tudom, hogy siket a magyarok hazája,

S mégis énekelek, mert énekelnem kell.

El fogják feledni nevem s bár felednék

Hamar! ugy szeretném túlélni híremet:

Akkor aztán ismét a magamé lennék,

Rózsáim volnának a borostyán helyett.


Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem

Veletek, barátom, nem-zavart magányban,

Míg nem emlékezném már saját magam sem

Arra, hogy divatban voltam hajdanában.

Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén

Egyszer itt találna s tán reám ismervén

Mint régi barátját üdvözölne, de én

Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?


Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,

Nevetek, magamat kinevetem érte;

Az isten a magányt nem nekem teremti,

Odavaló vagyok én a csatatérre.

Dobják le testemmel együtt majd nevemet

A sírba, de addig ne bántsa senki sem,

Véglehelletemig nem hagyom a helyet,

Ott esem el bármily sárosan, véresen!

Szalonta, 1847. október 25-31.