1844. január

A Pákh Alberthez írt vers:


VÉGSZÓ ***HOZ


Isten veled, te elpártolt barát,

Veszett ebként ki szívem megmarád,

Isten veled;

Fogadd a vett sebért emlékül,

Mely fölszivárog belsejébül,

Lelkemnek vérét, könnyemet. 


Nem a legelső rajtam már e seb,

De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb

A sok között,

Melyet vétkes könnyelmüséggel

A hűtelenség fegyverével

Bennem baráti kéz ütött. 


Dúsgazdag bánya a tapasztalás,

Melyből sok ember életkincset ás -

Nem én, nem én!

Gyönyörszomjas szivem... remélve...

Az annyiszor megnyílt örvénybe

Hanyatthomlok rohan, szegény. 


Remény, remény, mért vagy te szép virág?

Téged nekünk az ég miért is ád?

Azért-e csak?

Hogy hervadandó kelyhed légyen,

Hová csalódás éjjelében

Szemünk harmatjai hulljanak... 


De nem panaszlok, bár keblem teli,

S az elfojtás még inkább neveli

Búm tengerét;

Ugyis ki tudja? hogyha hallnád

Lelkem kiáradó fájdalmát:

Talán már meg sem értenéd. 


Nem is kivánom megtérésedet,

Akár ohajtod, akár megveted

Uj frígyemet.

Az istenség is tehetetlen

Eggyé büvölni e kebelben

A szertezúzott láncszemet... 


Nem láncszem az, nem! egy világ vala,

Melynek napjául a hit lángola,

A drága hit!

Rájött a végitélet napja,

S már semmi föl nem támaszthatja

Ledúlt világom romjait. 


Isten veled hát, elpártolt barát,

Ki ábrándim ködét elzavarád,

Isten veled!

Fogadd a múltakért emlékül

Megcsalt barátság gyötrelmétül

Utószor omlott könnyemet. 

Debrecen, 1844. január-február

Jókai akadémiai dicséretének rövid története:

"Itt írta a Zsidó Fiút, 1842-ben. ... Jókai [1843] március 8-án nyújtotta be darabját a Magyar Tudományos Akadémiához és október 31-én dicséretben részesült ..."

wikipedia/Jókai Mór

A fejezetben idézett másik vers:

ÉLŐ HALOTT


Egem ki nem derűl,

Ha jő a kikelet;

Egem be nem borúl,

Ha látom a telet. 


Mint őszi alkonyon

A félhomályu köd,

Fásult egykedvüség

Mereng szivem fölött. 


Ellenség, jóbarát,

Végeztem veletek;

Senkit nem gyűlölök,

Senkit nem szeretek. 


Nincs semmi örömem,

Nincs semmi bánatom;

Érzelmim, vágyaim

Mind, mind elaltatom. 


Ohajtásim közül

Ébren csak egy marad:

Aludjam én ... minél

Elébb... a föld alatt. 

Debrecen, 1843. december

Pákh Albert baráti gesztusát, ahogyan fogadja a róla szóló verset, Illyés Gyulától vettem. Nem biztos, hogy tényleg pontosan úgy történt, de mivel a barátságuk bizonyíthatóan megmaradt ezek után is, nem tévedhetett nagyot Illyés.

"A veszett ebként maró barát vállára üt a szerzőnek, gratulál a költeményéhez, ő maga teszi postára az Életképek számára. Szent a barátság újra."

Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1989, 97. old.

Az előző fejezetben mutattam már egy utalást arra, hogy Petőfi szállásán adósságot halmozott fel.

" ... Fogasné, a színház jegyszedőnője maga is segített rajta, ha mással nem, a fizetés elhalasztásával ..."

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 113. old.