1846. január — május

Azt tudjuk, hogy Petőfi sokat és szívesen pipázott, mint a korabeli fiatalemberek nagy többsége. Tudjuk, hogy volt egy makrapipája is, de én úgy gondoltam, hogy biztosan kapott ajándékba pipát, talán kisebb gyűjteménye is lehetett belőle, ha már annyira szerette a dohányzást. Utánanéztem az akkori pipafajtáknak, és egy körmendi pipakészítő cseréppipáját választottam ki Petőfi számára.

A fejezetben idézett vers a magyar irodalom első szabadverse.

AZ ŐRÜLT


- - - - Mit háborgattok?

Takarodjatok innen!

Nagy munkába' vagyok. Sietek.

Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;

Megkorbácsolom a világot!

Jajgatnak majd és én kacagok,

Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.

Hahaha!

Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.

De a halál azt mondja: csitt!

Egyszer már én is meghalék.

Mérget töltöttek azok vizembe,

Akik megitták boromat.

S mit tettek gyilkosaim,

Hogy gaztettöket elleplezzék?

Midőn kiterítve feküdtem:

Reám borúltak s könnyezének.

Szerettem volna fölugrani,

Hogy orraikat leharapjam.

De nem harapom le! gondolám,

Legyen orrok és szagolják,

Ha rothadok, s fúladjanak meg.

Hahaha!

És hol temettek el? Afrikában.

Az volt szerencsém,

Mert egy hiéna kiása siromból.

Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.

Ezt is megcsaltam.

Ő combom akarta megenni:

Én szívemet adtam oda,

S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.

Hahaha!

De hiába, csak így jár,

Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?

Mondják: virágnak gyökere,

Amely fönn a mennyben virúl.

De ez nem igaz.

Virág az ember, melynek gyökere

Ott lenn van a pokolban.

Egy bölcs tanított engemet erre,

Ki nagy bolond volt, mert éhenhala.

Mért nem lopott? mért nem rabolt?

Hahaha!

De mit kacagok, mint a bolond?

Hisz sírnom kellene.

Siratni, hogy oly gonosz a világ.

Az isten is felhőszemével

Gyakran siratja, hogy megalkotá.

De mit használ az ég könyűje is?

A földre hull, a ronda földre,

Hol az emberek lábbal tiporják,

S mi lesz belőle,

Az ég könnyéből?... sár.

Hahaha!

Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,

Érdempénz melleden a nap,

S ruhád, rongyos ruhád a felhő.

Hm, így eresztik el a vén katonát,

A hosszu szolgálat jutalma

Egy érdempénz és rongyos öltözet.

Hahaha!

S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,

Midőn a fűrj azt mondja: pitypalatty?

Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!

Az asszony vonzza magához a férfiakat,

Mint a folyókat a tenger;

Miért? hogy elnyelhesse.

Szép állat az asszonyi állat,

Szép és veszedelmes;

Arany pohárban méregital.

Én ittalak, oh szerelem!

Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,

Mint egy mézzé vált tenger;

De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,

Mint egy méreggé vált tenger.

Láttátok-e már a tengert,

Midőn a fergeteg szánt rajta

És vet beléje halálmagot?

Láttátok a fergeteget,

E barna parasztot,

Kezében villámösztökével?

Hahaha!

Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.

Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.

Még várok holnapig;

Ha holnap sem lesz a végitélet:

Beások a föld közepéig,

Lőport viszek le

És a világot a

Levegőbe röpítem... hahaha! 

Szalkszentmárton, 1846. január

Nincs arról adatom, hogy Petőfi járt volna lóversenyen, de attól még megtörténhetett. Az akkori lóversenypályát izgalmas és érdekes helyszínnek találtam, ezért vittem el oda szereplőimet.

"A magyar főváros első pályája 1826 és 1879 között a mai Üllői és Soroksári út közti területen, a Gubacsi dűlőn volt található ... "

BACHER-TULI ANDREA: „A ZÖLD SZÍNPAD” — A LÓVERSENYZÉS MINT A TÁRSAS REPREZENTÁCIÓ SAJÁTOS INTÉZMÉNYE A DUALIZMUS KORÁBAN (1867-1918)

Történelemtudományi Doktori Iskola, EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR, DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

„Hol vannak Széchenyi István gróf gentlemanjei, akik egymás között fogadtak a verseny eshetőségeire, saját lovukra, amelyet maguk ültek? Hol vannak az angolos, flegmás, unott arcú turflátogatók, akik a legnagyobb meglepetéseket vállvonogatva fogadják? Hol vannak a grófnők, a kokottok, a metreszek, akik hajdanában csak azért jártak a gyepre, hogy szellemesen csevegjenek, új ismeretséget szőjenek, kalandot, esetleg szerelmet találjanak?"

KRÚDY Gyula: Magyar tükör: Publicisztikai írások 1894-1919. Budapest, Szépirodalmi, 1984.


"Amikor az 1810-es években, gróf Széchenyi Istvánban a lóversenyzés magyarországi meghonosításának gondolata felötlött, elsősorban nem szórakoztató jellegét tartotta szem előtt. Sokkal magasztosabb cél megvalósításának: az ország modernizálásának, a nemzet felemelésének egyik eszközét látta benne. ... szeme előtt a közérdek, a nemzet vagyonosodása és nem utolsó sorban saját nyeresége lebegett. ...


Báró Wesselényi Miklós a lótenyésztésre, amely alapvető értelmet ad a lóversenyzés ügyének, szintén mint a nemzetgazdászatnak egyik legfontosabb ágára [tekintett] ...


A versenytér beosztása ugyanakkor mégis hűen szemléltette a társadalom tagozódását – hasonlóan a színházhoz, ahol társadalmi hovatartozástól függetlenül megvolt az élmény közössége, de határozott kasztrendszer érvényesült a nézőtéren, a főrangúak elkülönültek a középosztálybeli bérletesektől, a harmadik emeleti nézők pedig nem is találkozhattak az épületen belül a közönség többi részével. ...


A versenypálya nézőtere is kategóriákra volt osztva: a nagytribünre, a kistribünre és végül az állóhelyre. ... a harmadik hely közönsége teljesen el volt különítve az előkelőbbektől, a gyepen külön bejárat vezetett az állóhelyre. ...


Itt egy 2340 m hosszú, tojásdad alakú pályát alakítottak ki ezer méteres befutóval, a futtatók számára létesített 52 páholyt magában foglaló tribünnel, mázsálóházzal és a vezetőség és választottság emelvényével. „A rákosi téren minden felette primitív volt, szép csak a liget. A tribün faépítmény volt, a mázsáló egy kis szoba, amelyben pár ember is alig fért el, kőépület csak a kertészház volt.” „A futópálya eléggé megfelelt a kívánalmaknak, talaja gyöp volt, s szintje váltakozva emelkedett és esett. Kerülete két angol mérföld (3200 m), a befutója közel 1000 méter volt. A tér belsejében nyert elhelyezést az akadálypálya, melynek ugrásai közül a négy láb magas fal, néhány széles árok s egy magas nádfal vált ki, mely utóbbit át kellett törniök a versenyzőknek. Külső istállók híján a versenylovak benn a Soroksári utcában a Két kék bakoknál, meg a Két Koronában álltak és sok más magánistállóban, s onnan vezették ki őket a pályára. ...


Az első úrlovas versenyt 1832. május 30-án rendezték, melyet Emir nevű lován Széchenyi István nyert meg, megelőzve Trauttmansdorff grófot és Konstantin d’Aspré von Hoobreuck későbbi osztrák altábornagyot. ...


A reformkori lóversenyeken a tulajdonosokon kívül a publikum minden tagja puszta szemlélődésre, passzivitásra volt kárhoztatva, gyönyörködhetett a lovak és lovasok látványában, hivatalos fogadást egyáltalán nem lehetett tenni. Gyakoriak voltak viszont a tulajdonosok egymás közötti fogadásai, az ún. „match”-ek. ...


A lóversenyeket a kezdetektől fogva nagy érdeklődés kísérte, ám a reformkori rossz közlekedési viszonyok megakadályozták a népesebb közönség folyamatos jelenlétét. Egy-egy kiemelt versenynap azonban széleskörű érdeklődésre tarthatott számot a pálya kerítésénél ingyenes helyeiken álldogálva ...


Már a reformkorban is volt sajtóvisszhangjuk a futtatásoknak, melyek az újságok révén már ekkor is szélesebb közönség figyelmére számíthattak. ...


... már ekkor szívesen tudósítottak a zöld színpad eseményeiről a szépirodalmi és divatlapok, valamint a napilapok, mint például a Honder, a Magyar Kurir, a Pester Zeitung, vagy a Pressburger Zeitung."

BACHER-TULI ANDREA: „A ZÖLD SZÍNPAD” — A LÓVERSENYZÉS MINT A TÁRSAS REPREZENTÁCIÓ SAJÁTOS INTÉZMÉNYE A DUALIZMUS KORÁBAN (1867-1918)

Történelemtudományi Doktori Iskola, EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR, DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

Az akkori jogdíjakról Kerényi ír részletesen:

"A versek tiszteletdíja eddigi maximumát Petőfinél érte el: a kezdeti 2 pengőforintról ekkorra 5 pengőforintig jutott. A prózaírók díjazását a legilletékesebbtől, Jókaitól tudjuk: "A legnagyobb honorárium volt ívenkét 16 forint ... "

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 229. old.

A Tízek Társasága szinte biztosan nem a lóversenypályán alakult meg, de a kezdeményező, a cél, a tagok és a lelkesedés ugyanaz volt valóságban is, mint a regényben.

"Emlékezéseiben Jókai is Petőfi ötletének tartja a szerzői jogi törvény híján a szerkesztőknek kiszolgáltatott fiatal írók összefogását. ...

Március 10-én az Életképek melléklapja, az Irodalmi Őr egy pesti pletykát tett közhírré: "Fájdalommal hallottuk, ha a kósza hírnek még hitelt lehet adnunk, hogy fiatal íróink jobbjai, ú[gy]. m[int]. Jókay, Tompa, Petőfi, Kaján Ábel [Pákh Albert], Obernyik, Pálffy, Lisznyai, Degré, stb. aláírás és becsületszó mellett elhatározák, miszerint ezentúl egyetlenegy szépliteratúrai lapba sem fognak többé dolgozni." ... A terv később újabb részletekkel bővült:  ...  a vállalkozás a Pesti Füzetek címet fogja viselni ..."

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 228. old.

Egyetlen regényét, A hóhér kötelét alapvetően anyagi okok miatt jelenteti meg. Így ír erről Illyés:

"A regényről a cenzor, az öreg Reseta bácsi mond először véleményt. Törvényes kifogása nincs ellene, de annál több művészi. Igyekszik a költőt a kiadásról lebeszélni, s amikor az gőgjében pironkodva bevallja, hogy elsősorban a pénz miatt kell megjelentetnie, kölcsönképpen felkínálja neki azt, amit a kiadó fog fizetni, 150 forintot, tízévi törleszésre. ... A költő nem fogadja el a megható ajánlatot, a regény megjelenik, s ha a közönség nem is, a kritika kapva kap rajta."

Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1989, 188. old.

Petőfi szülei 1846 tavaszán újra költöztek.

"Szent György napján, 1846. április 24-én lejárt a szentmártoni bérlet. Archívum híján nem tudhatók a pontos körülmények, csupán annyi, hogy ekkor Petrovicsék a dömsödi, kisebb bérleményükbe vonultak vissza. A helyi hagyomány április 23-24-én egy árverésről tud, amelynek során Petrovicsék kisebb ingóságokat bocsájtottak alkuba, hogy adósságaikat rendezhessék és a fuvardíjat Dömsödig előteremtsék."

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris 2008, 233. old.