Az ápolás fontossága

A XIX. századi tábori hadiellátás Magyarországon nem állt már középkori szinten. A szabadságharc előtt legutoljára a Rákóczi-féle szabadságharc idején volt rá szükség. Azóta a tudás megkopott, de létezett száznegyven évvel később is. Kossuth idején az általános kórházi ellátás európai mércével mérve is megfelelő szinten állt Magyarországon. Mi volt hát akkor a baj az 1848-49-es szabadságharc alatt a katonák egészségügyi ellátásával?

​Az elsődleges probléma természetesen a fizikai sérültek hirtelen megnövekedett száma volt. Az orvosi szakmai tudás megfelelő szinten állt akkori viszonyok szerint gyógyításukhoz, ezt biztosította is dr. Flór Ferenc, aki a Hadügyminisztérium részéről felügyelte a tábori kórházakat. Ami nagy problémát okozott, az az ápolók hiánya volt. Abban az időben csak férfi ápolók dolgoztak katonák mellett. Férfiakból azonban hiány volt, hiszen ők harcoltak. Gyakori volt, hogy kevésbé sérült bakák ápolták az arra rászorulókat. A nők szerepe a betegek ellátásában általában az otthoni ápolásra korlátozódott.

​Kossuth Zsuzsa főápolónői kinevezésével egy olyan feladatot kapott, melyet nem tanult, vészhelyzetben kellett helyt állnia, ráadásul a politikai és katonai vezetők közül sokan támadták. Zsuzsa mégis nemcsak kiváló munkát végzett, de több újítást is bevezetett. Felszólítására sok asszony vállalkozott ápolási munkára a katonai kórházakban, pedig sokszor a bakák ellenállásával is meg kellett küzdeniük. Nem voltak hozzászokva, hogy asszonyok lássák el őket. Zsuzsa felismerte, hogy az otthonos, barátságos közeg sokat javít a sérültek állapotán, így rendeletbe adta, hogy az egymást ismerőket egy körletbe helyezzék el. Azt is megkövetelte, hogy az ellenséges sebesülteket is ugyanúgy ápolják, mint a sajátjaikat. Ezzel is jóval megelőzte korát. A legelső genfi egyezmény, amely előírta a háborús sebesültek megkülönböztetés nélküli megsegítését 1864-ben született.

​A szabadságharc idején is az orvosi ellátás mellett az ápolói segítség jelentette sokszor a különbséget élet és halál között, mégsem becsülték meg eléggé a politikai és katonai vezetők. Ebben nem biztos, hogy teljes mértékben túlléptünk a tizenkilencedik századon.

Jean Henri DunantA legelső genfi egyezmény megfogalmazójaA Nemzetközi Vöröskereszt alapítója