1847. június 1–10.

Arany maga számol be Petőfinek a nagyszalontai tűzvészről:

"Szalonta, april 21. 1847.

Kedves Petőfim!

Hol találhatnék keblet, melyben érzetim oly rokon érzést gerjeszthetnének, mint a tiedben; mely felsirna a nép inségén - és, amivel az alamizsnázó gazdagok nem, - részvét könnyével hintené fájdalmának égő tüzét. A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever. Irtózatos látvány, barátom, egy nagy sik terűleten semmit sem látni, mint kormos falakat, nyulánk kéményeket s itt-ott még most is füstölgő üszköket. A házak - vagy inkább romok, többnyire lakatlanok, néhol egy-egy hű kutya, félig összeégve, őrködik azok körűl, vagy az éhenhalással küzdő házigazda tántorog köztük, megtekinteni, most először, a hajlok omladékait, honnan szombaton alig tudá kimenteni maga és családa életét az éhenhalás számára. - Szombaton, ápril 17-dikén, déli 12-1 óra közt épen hivatalban valánk. Megkondúl a vészharang. Szét futunk. Egyetlen rossz fecskendőnket néhányan megragadjuk, - mert a lovakat várni késő volt; de mit ér ez nádas, amellett sűrűn és rendetlenűl épített házak közt, oly irtóztató szélben, milyen akkor dühöngött! Visszafutok: s már előttem is tűz. A városház teljesen lángban van, körülvéve a leomlott égő náddal s nincs egy lélek körűlte: de minek is -? a védés lehetlen. Réműlten futok lakomra, mely cserépfödelű ugyan, de azért nem biztos: mert látok cserepes épűleteket lángba borulni. Végső szobáimból egy másikba hordom bútoraimat; hol azok semmivel sem valának nagyobb bátorságban; de pincém már tele a szomszédok holmijával, oda nem hordhatom. Már a templom - velem csaknem szemközt - ég. Köröttem nádas épületek. Hátul harmadik szomszédom háza s tőszomszédom óla már lángokban. Semmi védelem, mert kiki sajátját oltalmazza. Négy-öt szomszéd mégis összekerül s erőnk végmegfeszítésével hordjuk a vizet: az elhalt remény éledni kezd s a nádas kis ház tőszomszédomban meg van mentve! Szerencsére az égő házacska nem is náddal, hanem elavult s elrothadt gazzal volt fedve, amiatt nem éghetett sebes lánggal; különben végünk. A tűzveszély szélső vonala lakom megett húzódott át. Kerítésem, ólam, kertem teljes épségben maradt, s most, bár a város, mondani, egészen nyugotra feküdt lakom megett, az én kerítésem maradt legszélsővé - azontúl a gyepig rom, meg rom. Azonban ez még nem volt elég. A lenyugvó nap vérveres szemet vete vissza a füstölgő romokra; az ellankadt emberek pihenni ültek le, nem azért, mintha már nem volna veszély, hanem mivel végkép kimerített erejök megtagadta a további szolgálatot. Egyszerre zugva jő nyugotról a szél, szikrákat szórva a még folyvást égő romok közül, mindinkább gerjesztve ezeket, s a város hátramaradt keleti részét is végveszéllyel fenyegetve. Ez még inkább megölé reményemet; mert a déli tűz csak haránt szolgált lakomra: de ez egyenesen annak tartott. Én, s rólam az egész város... már bizonyosnak hivém. Magam, nőm, egy-két szomszédnő és gyerek... ennyien valánk a gát, melynek a vészrohamot meg kellett akasztania dühöngésében!... Ugy-e regényes? A nők jajgattak s kezeiket törték; reményem nekem sem volt ugyan, de azért edényt ragadtam, s öntözni kezdém az égő romokat. Buzdításomra a nők is azt tevék. S ime! egy rom a másik után ki lön ragadva a vész fogai közül; a szikrák mind távolabbról repültek, s elfáradtak, mielőtt épületet találtak volna. Fel-feléledtek ugyan a már elöntözött romok is, mint megannyi hydra-fővel kellett küzdenünk velök - de a győzedelem mégis inkább részünkön állt, mindaddig, mig - éjfél tájban - végkép el nem hagyott erőnk. Most megszánt az ég - bőven hullatta részvéte könnyeit... Zápor ömlött a romokra - hosszas - órákig tartó. Soha szebb zenét nem hallottam, mint e zápor suhogása. Nem olthatta ugyan ki a romokat, de megáztatá a fedeleket, s ellocsolá a repülő szikrát, és parázst. Ez éjt, s még egy másikat felöltözötten virrasztánk át; még most sem vagyunk tul minden veszélyen; egyfelől az inség látása, másfelől a rettegés - egy, talán éjjel jövő vésztől, melyben, nem lévén jeladó harangunk - talán sokunk élete lenne lángok martalékává, irtóztatóvá teszi napunkat, éjünket. Hozzá a teljes zavar, minden közirományaink elégése miatt - s csak az isten tudja miféle baj nem... A leégett épületek száma 2175.

Ölellek kedvesem. Oly jól esett ezeket neked megirnom; panaszul részemről, megnyugtatásul a tiedről. Meglehet, hogy te, mint családtalan, nem érzed eléggé ily vésznek rettenetességét: de képzelni mindenesetre tudod, s képzeld az aggodalmat, melyben vagyok, a rémületet, melyben valék. Máskor talán az irodalom is eszembe jut, most csak az ember irja e levelet, ki téged úgy is mint embert és barátot, igen szeret -

holtig hű barátod

Arany János"

A vers Arany Lacinak:

ARANY LACINAK

Laci te,

Hallod-e?

Jer ide,

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom,

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Igy ni!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj.

Szájadat betedd,

S nyisd ki füledet,

Nyisd ki ezt a kis kaput;

Majd meglátod, hogy mi fut

Rajta át fejedbe...

Egy kis tarka lepke.

Tarka lepke, kis mese,

Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.

Mit csinált? Elment a kúthoz.

De nem volt viz a vederbe',

Kapta magát, telemerte.

És vajon minek

Merítette meg

Azt a vedret?

Tán a kertet

Kéne meglocsolnia?

Vagy ihatnék?... nem biz a.

Telt vederrel a kezében

A mezőre ballag szépen,

Ott megállt és körülnézett;

Ejnye vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott...

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát...

Vagy tán azt az embert,

Ki amott a kendert

Áztatóba hordja?

Arra sincsen gondja.

Mire van hát?

Ebugattát!

Már csak megmondom, mi végett

Nézi át a mezőséget,

A vizet mért hozta ki?

Ürgét akar önteni.

Ninini:

Ott az ürge.

Hű, mi fürge,

Mint szalad!

Pillanat,

S odabenn van,

Benn a lyukban.

A mi emberünk se' rest,

Odanyargal egyenest

A lyuk mellé,

S beleönté

A veder vizet;

Torkig tele lett.

A szegény kis ürge

Egy darabig türte,

Hanem aztán csak kimászott,

Még az inge is átázott.

A lyuk száján nyakon csipték,

Nyakon csipték, hazavitték,

S mostan...

Itt van...

Karjaimban,

Mert e fürge

Pajkos ürge

Te vagy, Laci, te bizony!

Szalonta, 1847. június 1-10.